Nagyhét

Jézus Krisztus: a Megváltó. Ennek a kijelentésnek azonban csak akkor van értelme, ha a bűnt nem erkölcsi kihágásnak tekintjük, hanem olyan cselekedetnek, amely az életre halált hoz. A világosságra sötétséget. A jóra és az irgalomra embertelenséget. Megváltó tehát az lehet, aki ismeri az emberi cselekedetek eredetét. Akit nem tud megzavarni a világ rendetlensége. Aki képes eligazodni a sötétségben, mert belőle árad a fény. Ez a fény az élet világossága, amiben az élet isteni távlatot, a cselekedetek pedig értelmet nyernek.Megváltónk szándéka nem a közeledés. Az ő célja a találkozás. Az, hogy egy legyen velünk. Az ítélet éppen erre mutat. Aki nincs Krisztusban, azt Isten ítélete sújtja.
Nagyhét nem a küszöbön álló ítélettel fenyeget. Ezek a napok előrevetítik, sőt elővételezik azt. Nagyhét kiélezi a jó és a rossz közötti feszültséget. Ezekben a napokban újra föllángol a harc, mert „ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét.” (Jn 12,31) Ez a „most” hangsúlyos. Most van az ideje annak, hogy döntsünk arról, amire az élet hivatott: Krisztussal, vagy…
A Szentírás világosan beszél. Júdásban bemutatja a világ fejedelmének a művét. Ő nem kiüresedik, mint Isten Fia, aki emberré lesz. Ő elárulta az igaz vért. Az ember az igazság megismerésére született. Az igazság nincs a vérünkben, ám nélküle nem tudunk élni. Az igazság nélkül ugyanis nem tudatlanok, hanem árulók leszünk.
Az igazat és az árulót képtelenség összemosni. Nem azért, mert óriási távolság van közöttük, hanem azért, mert ellentétes pólusúak. Az áruló mindent eltaszít. Az Igaz (vér), Jézus Krisztus mindent magához vonz. Noha senkit nem lök el magától, sőt mindent a vállára vesz, mégis mindenki távol tartja magát tőle. Miért? Éppen amiatt, amit a vállaira vett. Ez a teher távolítja el őt mindenkitől. De hát mit vett a vállára? Azt, amitől szabadulni akarunk. A bűneinket. Bűnösnek, árulónak, rothadtnak, látni sem akarjuk magunkat.
Jézus nem áruló. Ő nem köti föl magát, őt oda kell szögezni a fához. Nem azért, mert a fa le akarná vetni magáról, hanem azért, mert nem oda való. Az ő engedelmességét csak a szögek képesek elviselni.
Jézusnak célja és terve is van. Az ő célja nem is lehet más, mint a Vőlegényé: velünk, emberekkel otthont akar építeni. A terve az, hogy nem ránk épít, hanem az Atya akaratára. Az Atya akarata, hogy mi, akik az ő képei vagyunk, végre a gyermekei legyünk. Népes családja. Otthona, amiben önmagát adhatja.
A halál közeledte Jézust felénk fordítja. Bennünk látja otthonát, a Lélek templomát. Az Atyával kíván ide megérkezni. A kereszten kimondott szavai ezt készítik elő. Szinte könyörögve kéri, hogy figyeljünk rá, hogy keressük őt, mert visszajön hozzánk.
Nagyszombat csöndje, gyásza Isten felé fordít minket. Kiüresedünk. Szívünk „elnéptelenedik”. Most kisöpörhetjük az otthont. A keményszívűséget, a romlottságot. És rátalálhatunk elveszett kincsünkre. Arra, ami a gyászban válik igazán világossá: a másik nélkül élni is alig lehet, vidámak, boldogok, pedig egyáltalán nem lehetünk. A meghitt családi élet Krisztus föltámadásával jöhet csak közénk.
A föltámadás titka a találkozás. A mennyországban Krisztussal összeérünk. A Föltámadott meg akar mutatkozni. Bennünk. A kicsinyekben, és az ő életük semminek látszó dolgaiban.
Görbe József plébános

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük