Öreg plébános levelei 7. rész

Levelek

Levelek

Kedves Uramöcsém!

A Nepomuki szobor elásása után plébánosommal egyetemben kételkedni kezdtünk eljárásunk szerencsés kimenetelén. Hétköznap csend volt a faluban. Kati néni az olvasós asszonyok elnöknője a jószág után nézett és Nagyklinkre hordta be a tejet. A hívősereg többi része is munkával volt elfoglalva. Borsózott azonban a hátunk, ha a vasárnapra gondoltunk. Mi lesz, ha a nép ismét a régi Nepomuki szobor előtt akar majd különleges istentiszteltet tartani, és nem találja a szobrot. Erre azonban nem került sor. Kedden reggel levelet kapott a plébánosom a kerületi esperestől. Hivatalosan értesítette benne, hogy a főpásztortól nyert utasításra másnap kiszáll a plébániánkra a kerületi titkárral együtt; a szobor-ügyben vizsgálatot megejtendő. Ez a jegyzőék feljelentésének eredménye volt.

Szerdán estefelé valóban megjelent a plébánián Beszédes Hugó esperes úr, a kerület titkárával: Gömbi Antal plébánossal együtt. Plébánosom társaságában a plébánia előtt fogadtuk őket. Elsőnek Gömbi titkár úr szállt le a kocsiról. Jobban mondva pattant onnét földre, habár ilyesmit, nem várhatott volna az ember gömbölyű alkatától. Kicsiny, fitos orrú, (kissé pisze, rövid, egy kissé fölfelé hajló hegyű) paradicsomképű és golyó hasú, élénk emberke volt. No, bátyám! – szólt köszöntés helyett plébánosomhoz, – mi van a Nepomuki szoborral? Plébánosom úgy tett, mintha nem is halotta volna a kellemetlen kérdést, hanem az esperest segítette le az ülésről. Szépen megtermett, szelíd tekintetű öregúr volt. Galambősz hajjal, feketének maradt sörtés szemöldökkel és jóságos kék szemekkel. Kezében tartotta elválaszthatat­lan társát: a méteres szárú tiroli pipáját. Az egész egyházmegyében híres alak volt. Csendes, gyérbeszédű, galamblelkű, imádkozó lélek, akinek legnagyobb erénye az volt, hogy sohasem tett semmi rosszat, igaz cselekedeteinek listája igen rövid volt. De hát némelykor és néhol ez is érdem. Csendesen, szinte susogva, – mindig így beszélt – kérdezte meg a plébánosomat: hogy van? Miként a zsoltáros, Nagyságos Uram, aki úgy látszik az én számomra írta azt a zsoltárverset, hogy: sok kutya körülvett engem! – felelte nekikeseredetten a plébánosom. Más se kellett Gömbi Antalnak! Köszönjük szépen ezt az idézetet – támadta meg tréfásan plébánosomat, – értjük az összehasonlítást. Kutyák vagyunk tehát. No, várjon csak Urambátyám, megkergetjük mi holnap kelmedet ezzel a cingár legényével együtt.

Kedves évelődve kerültünk beljebb. Lepakolás után tábort ütöttek az ebédlőben. Beszédes esperes rágyújtott a pipájára és elhelyezkedett az asztalfőn. Plébánosom a kártyát hozta elő, én magam, pedig a csendes szemlélő szerepét töltöttem be a „püspök szeme” (a kerületi esperes) jelenlétének illő tiszteletében. Gömbi Antal még most is plébánosomat csipkedte. Nos, Urambátyám, elő azokat az élére állított bankjegyeket. Ahol száz forint akadt a Nepomuki szoborra, ott sok pénznek kell lennie. Hozzákezdtek alsózni hármasban. Előbb azonban Gömbi plébános úr alaposan bírálta a Papnevelő Intézet elavult nevelési rendszerét, mert megtisztelő hívásukra kisült, hogy én a huszonegyezésen és durákon (magyar kártyával játszott kártyajáték neve) kívül más változatban nem tudom a kártyát kezelni. De így is akadt dolgom. Töltögettem és Beszédes esperes úr pipájára tartogattam a fidibuszt, (pipa vagy szivar meggyújtásához használt összehajtogatott papírdarab, illetve faszilánk) mert átlag számítva minden játék alatt vagy kétszer kialudt.

A vacsorára való hívás vetett véget a játéknak. Beszédes esperes úr igen derült hangulatban ült asztalhoz. Huszonhat krajcárt nyert, aminek jobban örült, mint a nagyprépost a májusi esőnek. Ilyesmi is régen történt meg vele. Híres volt róla, hogy reszket a kártyáért, de a paptársak között, ha valami dolgot reménytelennek akartak megjövendölni, csak az ő kártyajátékára utaltak mondván: „Akkor lesz az, amikor Beszédes Hugó nyerni fog az alsósban.” Háromszor is megszámlálta a 26 krajcárt, amíg eltette a bugyellárisának külön e célra kiüresített reteszébe. Gömbi plébános úr ellenben igen elégedetlen volt elért eredményével. Négy forint két krajcárt nyert plébánosomtól, de kijelentette, hogy reményeiben alaposan csalódott. A következő héten ugyanis tehenet akart venni a nagyklinki vásáron és arra számított, hogy annak felét Nacafalván „megkeresi”.

Asztalbontás után plébánosom folytatni akarta a kártyázást, de Beszédes esperes úr elővétette Gömbi Antallal a Nepomuki ügy iratait, hogy előzetes megbeszélést tartsanak, mielőtt érdemlegesen döntenének a további teendők felől. Plébánosom elmondta az eseményeket. Leírta a Nepomuki szobor áhítatromboló kinézését. Elmondta, miként fogott tüzet lelkesedése az én egyházművészeti újító eszméimen és miként lázította a jegyző a falut ellenünk. Beszédes esperes úr csendesen szívta pipáját, Gömbi plébános úr azonban élénken figyelt. No, ha csak ez a baj, majd csak eligazítjuk, – mondta megkönnyebbülten. Hol van most a szobor? Plébánosom köhögni kezdett, én magam, pedig zavartan fészkelődtem helyemen. Végre a plébánosom kinyögte: A-a… kertben. Gömbi plébános úr, aki úgy látszik nemcsak titkári tolla, hanem dirigáló szája is volt az esperesi kerületnek, kimondta a véleményét: vissza kell vinni az új szobor mellé és holnap estére majd rendbe hozunk mindent. Plébánosom a fej búbját vakarta, csekélységem, pedig igen feszélyezve érezte magát. Gömbi titkár úr figyelmét nem kerülte el zavarunk. No, mi a baj? Talán valami okosabbat tudnak? Ne-e-em kérem, – nyögte a plébánosom – csakhogy bajos lesz a régi szobrot a régi helyére vinni. Miért? – kérdezte Gömbi. Mert, mert… mi azt… azt elástuk, – bökte ki plébánosom. Beszédes esperes úr szájából kiesett a pipa. Szemeit meresztve nézett ránk. Gömbi ellenben valósággal harsogva szótagolta. El-ás-ták? A szobrot a keretben el-ás-ták! Aztán hátradőlt székén és gömbölyű hasát két kezébe fogva kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak. Mi ketten pedig plébánosommal együtt szégyenkeztünk cudarul.

Amikor elült az esperes úr csodálkozása és lecsillapodott titkárának is széles jókedve, megtanácskoztuk a teendőket. Jobban mondva meghallgattuk Gömbi plébános úr rendelkezéseit. Ennek értelmében mind a négyen kivonultunk a kertbe. Beszédes esperes úr tartotta a kocsilámpát, mi hárman pedig ágra akasztván előbb reverendánkat, keserű nyögések között kiástuk a szerencsétlen Nepomuki szobrot, és éjnek idején elcipeltük a templom mögé, régi helyére.

Másnap délelőtt Gömbi plébános úr a községházára ment és a kisbíróval kidoboltatta, hogy este 6 órára legyen mindenki a templom előtt, mert a Püspök Úr kiküldötte ítéletet mond a Nepomuki szobor ügyében. A nap többi részében azután megszerezte a tehénvásárlás még szükséges összegét. Beszédes esperes úr is nyert még fölötte szórakozott plébánosomtól 21 krajcárt, úgy, hogy délutánra igen jó hangulatba került. Néha még két tő­mon­datot is mondott egymás után.

A kitűzött időben hemzsegett a nép a téren. Az olvasótársulat körülvette a régi szobrot és rákezdett mellette a fájdalmas rózsafüzérre. Amikor aztán mi négyen a templom ajtóba állított asztalhoz ünnepélyesen fölvonultunk, odajöttek valamennyien. Beszédes esperes úr jelt adott Gömbi plébánosnak, aki fölkapaszkodott az asztal tetejére és szólni kezdett a tömeghez.

Jézus szent vérével megváltott ájtatos hívek! A Püspök Úr őméltósága tudomást szerzett arról, hogy a ti községetekben egy új Szent János szobrot állítottak fel. Ennek az új szobornak megtekintésére kiküldötte Nagyságos és Főtisztelendő Beszédes Hugó esperes urat és engem, hogy neki aztán jelentést tegyünk. Alaposan megvizsgálván az ügyet úgy találtuk, hogy az új szobornak most már helyén kell maradnia, mivel plébánosotok megszentelte azt és ilyen szentelt tárgyat nem lenne illő helyéről elmozdítani. A régi szobrot azonban nagyobb megtiszteltetésben akarjuk részesíteni, mint amilyenben eddig volt sora. Ezért úgy rendeljük, hogy azt a Csizmadia-dűlőben, a kidőlt kereszt talapzatára kell fölállítani. Amíg pedig a község azt a megrongált talapzatot elkészíti, a templom padlásán kell elhelyezni. Ezzel a rendelkezéssel eleget tettünk a ti hő kívánságotoknak, mert az őseitek buzgóságával megszerzett régi szobrot határaitok védőjévé avattuk.

A nép csendes morajlással fogadta eleinte e salamoni bölcs döntést. Kati néni azonban, az olvasóasszonyok feje, nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa plébánosomat: Kellett ez magának? Különb helyet kapott a Szent János, mint amilyen eddig volt. Mi azonban nem feleltünk reá, hanem mihamarabb iparkodtunk elérni a plébániát.

Az ebédlőben aztán megtanácskoztuk a történteket. Gömbi testvér ragyogó arccal dicsekedett: No, bátyám! Ugye, hogy rendbe hoztuk az ügyet? Beszédes esperes úr azonban felemelte a mutatóujját, jelezvén, hogy ő akar szólani. Mióta Nacafalván volt ez volt az első bővített mondat, melyet tőle hallottam: Tóni fiam, – szólt Gömbihez, – okosan beszéltél. A jelen pillanatban ez volt a legokosabb, hogy a népnek igazat adtál. Mert hát igaza is volt. Ámde én amondó vagyok Öcsém, – fordult plébánosomhoz, – hogy jobban teszed, ha más plébánia után nézel. Hogy ez az eset megtörténhetett, azt bizonyítja, hogy nem szeret téged a néped. Mi most összedrótoztuk, valahogy ezt a szeretetet, de jegyezd meg, hogy a drótozott fazékból kicsorog még a Krisztus vére is. Plébánosom lehajtott fővel és zavartan hallgatta ennek az öreg papnak véleményét.

Tudja kedves Uramöcsém, azóta sokszor eszembe volt Beszédes Hugó eljárása. Amíg fiatalabb voltam, kárhoztattam passzivitását. Most öreg fejjel látom be, hogy vannak az életben esetek, amikor a bölcsesség ép abban nyilvánul meg, hogy semmit sem tesz az ember.

No de erről még később is ír egyszer az öreg plébános.

Dr. Czapik Gyula egri érsek írásából összeállította Somlai József ny. plébános

Egy hozzászólás a(z) “Öreg plébános levelei 7. rész” bejegyzéshez

  1. Rozványi Dávid

    Nagyon gratulálok, hogy megtalálták ezt az írást és közreadták. Méltó lenne arra, hogy könyv alakban is újra megjelenjen, bölcs humora nagyon sokat adott nekem fiatalkoromban.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.